Radnóti-versnapló bejegyzései 
Szilveszter és újév között
(ESTE)
Tűnik ez az év is, hűvösen mosdik meg
utána a lélek és fagyosan kéklik
s már színéről emlékezik
az évre, csak mint gyermek úgy
és újat nem köszönt, mert nem vár semmire,
a piros szabadság tán nem jön el soha,
számára csak mostoha
év lehet ez és tétova táj.
(ÉJSZAKA)
Ó, felejt a lélek és örömtelen jön
veled fiatal év. Fáj csak és nem hős már,
mint régen: erős vár
volt és kincses város a dombon.
(HAJNAL)
Város a dombon és búgó harangszó.
Igyekezz lélek még, légy újra hatalmas,
mert éget, mint hideg vas
a sorsod és olyan konok is.
Igyekezz, lélek és
törj föl, fiatal év.
(REGGEL)
Úgy állok partodon fiatal év,
mint egyszer hajón az Adrián,
szigorú hajnal volt és karmos ég,
eső tapintott a vízre jó
tenyérrel és eltakarta tükrét.
Míg lassan indult a nagy hajó
s orrán halkan repedt a szürkeség,
halászok álltak a parton ott,
magányos lelkek, órjás kezekkel.
Úgy állok én is, magányos lélek itt,
repedj szürkeség, s törj föl fiatal év.
Radnóti Miklós
(1935)
Ha egy költő lefordít egy verset
nem mindegy, hogy kitől és mit választ - mondja Szarka Tamás a Browning-verses Radnóti szubjektív plakáton, jó ég tudja, hogy mindig igaz-e, Radnótira azonban minden bizonnyal igaz. Itt van például ez a vers - Radnóti-vers lett belőle...
George Trakl: GYEREKKOR
Fürtösre ért a bodza, kék barlangja homályán
aludt a gyerekkor. A tűnt ösvényen,
ahol rőten suttog a vad fű,
most tűnődik az ág. A lombsusogás
úgy harsog, mint a kék patak árja a sziklán.
Szelíd a rigó szava. Hallgatagon
megy a pásztor az őszi dombról guruló nap után.
Egy kék pillanat már csak a lélek.
Félénk vad bukkan elő a fák közül és
távol alusznak a régi harangok és a sötét tanyák.
Most hívőbben ismered a homályos évek titkát,
a magános őszt, szobák hűvössét;
és az angyali kéken lábnyomok fénylenek át.
Csöndesen zörren egy tárt ablak, könnyekig
meghat az omladozó temető, ha látod a dombon,
legendák érintik szíved; de néha felderül a lélek,
hogyha régi emberekre és sötétarany tavaszokra gondol.
Elő kell vennem a Trakl-kötetet...
És, igen, néha felderül a lélek.
Myrtille Radnóti-versnapló-jába
Koranyár
1.
Kis réten ülök, vállig ér a fű
s zizegve ring. Egy lepke kószál.
S zizegve bomlik bánatom, a nap
felé az útról könnyü por száll.
Leül a fű is, fényes szél taszítja,
az égi kékség ráncot vet fölöttem,
apró neszek s apró szöszök repülnek
a fák közt, merre verset írva jöttem.
2.
Szavak érintik arcomat: kökörcsin, -
suttogom, - s te csillogó, te kankalin,
Szent György virága, Péter kulcsa te!
hullámos folt az árok partjain!
S ha elvirítsz, majd jön helyedre más,
törökszegfű jön, apró villanás!
3.
Fölállok és a rét föláll velem.
A szél elült. Egy kankalin kacsint.
Elindulok s a másik oldalon
a hullószirmu törpe körtefák
hirdetik, hogy úgysincs irgalom.
4.
De jön helyükre más. Megyek
és jön helyemre más. Csak ennyi hát?
akárha vékony lába tűnő csillagát
a hóban ittfeledné egy madár... -
Micsoda téli kép e nyárra készülésben!
és szinte pattog ujra már a nyár.
Bokor mozdul s a fúvó napsugáron
egy kismadár megrémült tolla száll.
Radnóti Miklós
1939. június 4.
Jön helyükre más... és jön helyünkre más. Így van rendjén.
Talán ez az örökkévalóság.
Majd egyszer, talán
HIMNUSZ A BÉKÉRŐL
Te tünde fény! futó reménység vagy te,
forgó századoknak ritka éke:
zengő szavakkal s egyre lelkesebben
szóltam hozzád könnyüléptü béke!
Szólnék most ujra, merre vagy? hová
tüntél e télből, mely rólad papol
s acélt fen szívek ellen, - ellened!
A szőllőszemben alszik így a bor
ahogy te most mibennünk rejtezel.
Pattanj ki hát! egy régesrégi kép
kisért a dalló szájú boldogokról;
de jaj, tudunk-e énekelni még?
Ó, jöjj el már te szellős március!
most még kemény fagyokkal jő a reggel,
didergő erdők anyja téli nap:
leheld be zúzos fáidat meleggel,
s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk
e háboruk perzselte télben itt,
ahol az ellenállni gyönge lélek
tanulja már az öklök érveit.
Nyarakra gondolunk s hogy erdeink
majd lombosodnak s bennük járni jó,
és kertjeinknek sűrü illatában
fáján akad a hullni kész dió!
s arany napoknak alján pattanó
labdák körül gomolygó gombolyag,
gyereksereg visong; a réteken
zászlós sörényü, csillogó lovak
száguldanak a hulló nap felé!
s fejünk felett surrog és csivog
a fecskefészkektől sötét eresz!
Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz.
Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!
Radnóti Miklós
(1938)
A mécsvirág kinyílik
A mécsvirág kinyílik
s a húnyó láthatárnak
könyörg a napraforgó;
a tücskök már riszálnak,
odvában dong a dongó
s álmos kedvét a bársony
estében égre írja
egy röppenő pacsirta;
s ott messzebb, kint a réten
a permeteg sötétben
borzong a félreugró
nyulak nyomán a fűszál,
a nyír ezüstös ingben
immár avarban kószál,
s holnap vidékeinken
újból a sárga ősz jár.
Radnóti Miklós
(1943. augusztus 26)
Épp a napokban méláztam el azon, mennyire nem volt "divat" Radnóti még kisiskolás koromban sem, nem is emlékszem, hogy általános iskolában a "Nem tudhatom"-on kívül tanultuk-e, sőt, említettük-e más költeményét. Voltaképpen nem is tudom megmondani, hol és mikor találkoztam először Radnótival - de hogy ez volt az első verse, amit megismertem, az egészen biztos.
Beleborzong az ember a szépségébe és a tökéletességébe
Októbervégi hexameterek
Táncosmedrű, fehérnevetésű patak fut a hegyről,
táncol az őszi levél s taraján kisimulva elúszik.
Nézd csak, az árnyban a som fanyar ékszere villog a bokron
s csillog a fényben a kis füvek éle öreg remegéssel.
Még süt a nap, de oly érett már, csak a lassu okosság
tartja az égen, hogy le ne hulljon: félti arannyát.
Lassu, okos vagyok én is e lassu, okos ragyogásban,
féltelek én is a tél hidegétől, tűzifa gondja,
téli ruhák vak gondja növekszik, apad szemeidben
s mint a lehellett futja be tükreit, árad az álmos
bánat a kék ragyogásban, a szádon a mondat elalszik
s ébred a csók. Feketén jön a hó, jön a tél, feketélnek
sarkai máris az őszi nagy égnek, a hajnali órák
léptei már sikosak. Gyere hát elaludni az esték
hosszú szakálla alá: nézd, gyermeked is vagyok én, de
felnőtt, nagy fiad és szeretőd, fele gondra is érett,
nemcsak a versre komoly. Fekszünk majd s hallgatom éji
füllel a szíveden alvó gond ütemét a sötétben.
Hallgatom és várok. S mint ifjú gólyafióka
ősszel szállni tanulván meg-megbillen az égen,
forgok a bő heverőn. S lassan tovaszállok a jajjal.
Átveszem és ütemes dobogása elaltat, elalszunk, -
ketten az egy gonddal. S míg elkap az álom, az éjben
hallani, csapdos az ősz nedves lobogója sötéten.
Radnóti Miklós
(Élesd-Nagytelekmajor, 1942. szeptember 28 - november 14.)
Ez a Gyere hát elaludni az esték / hosszú szakálla alá (akárcsak a Szerelmes vers Boldogasszony napján kezdősora: Fázol? várj, betakarlak az éggel) bakfiskorom óta fogva tart. Ilyen szerelem kéne, gondoltam akkor, de hát Gyarmati Fanninak kell lenni ahhoz, hogy az embert az esték hosszú szakálla alá hívja aludni a társa, és az éggel akarja betakarni, ha fázik. És persze, Radnóti Miklós kell hozzá.
A teljes és széttéphetetlen-megváltozhatatlan összetartozás.
A másik-jelenti otthon biztonsága.
A "ne félj-nem félek, hisz ketten vagyunk" tudata.
Tegnap föladtam Fifinek az
Októbervégi hexametereket és a Kecskéket. Úgy szurkolok, akár egy kezdő
költő, mint tizenöt éve, tetszik-e Neki.... Úgy elgondolkodtam délután,
mennyire munkatársam ő, milyen vájtfülü, csalhatatlan ízlésű. (Napló, 1942. november 16.)



