2009. augusztus

Az olvasó

(Nem könyvajánlót akarok írni, nem is valamiféle "rendes" olvasónaplót - inkább csak amolyan emlékeztetőt magamnak: ezt olvastam.)

Hogy a könyv kinek és miért született, arról itt, én inkább sorolom (Réz Páltól kölcsönözve, tudom, mindenfajta másolás csak a kiadó előzetes hozzájárulása alapján, de idézni tán szabad), milyesmi is az az "égvilágon minden", amit Lakatos András tud.

"Tudja, hogy Az erdei lak költői versenyének Petőfi és Tompa mellett ki volt a harmadik résztvevője, és tudja, mi volt a neve annak a kávéháznak, ahová Fülep Lajos járt a múlt század tízes éveiben. Tudja, hogy ki játszotta A nagyasszony címszerepét az ősbemutatón, és tudja, hogy melyik darabban mondják azt: Én megvetem magát mint férfit és megvetem mint tornatanárt! Hogy kinek az álneve volt lehotai és kinek lellei. Hogy Domokos Mátyás miről írta szakdolgozatát, és hogy Kosztolányi Dezsőnek melyik lapban jelent meg az Ember és Világ című rovata. Hogy ki írta a Holnap második antológiájának bevezető tanulmányát, és kik szólaltak fel A tékozló ország nevezetes hajdani vitáján. Hogy hány napig raboskodott Kazinczy Ferenc, és ki írt bírálatot a kolozsvári Látóba Lövétei Lázár László verseiről. Hogy mit jelentett Bukarestnek a kolozsvári magyar "revizionistákról" Sütő András, és ki szerkesztette a forradalom idején a budapesti Irodalmi Újságot. Hogy melyik könyvét jelentette meg I.Gy. betűkkel Illyés Gyula, és ki írt regény Karinthy Frigyes kávéházának foglalt páholyáról. Hogy hogyan hívták Batsányi János osztrák költőnő-feleségét, és kiről mintázta Fabulyát Mándy Iván. Hogy Ottlik Géza melyik novellája jelent meg a Nyugat utolsó számában, és hány kiadása volt A szegény kisgyermek panaszainak. Hogy hol írta első József Attila-könyvét Németh Andor, és hol jelent meg Krúdy talán legszebb kisregénye, az Őszi versenyek. Hogy ki volt az a színésznő, akinek a kezét Petőfi kérte meg, de végül Rozsnyay Kálmán vette nőül. Hogy melyik magyar költőnek jelent meg az első kötete, a Kenyérszegés, Párizsban, és kik támogatták anyagilag a Trapéz és Korlát első kiadását. Higy ki volt Szentkuthy Miklós Cynthiájának modellje, és ki rajzolta Füst Milán Ádventjének címlapját. Hogy mi a címe a darabnak, amit Hunyadi Sándor édesanyja írt, és amit a budapest Vígszínház is játszott, és milyen egyetemre iratkozott be néhány évvel halála előtt Bródy Sándor. Hogy mi volt Tömörkény, mi Heltai Jenő és mi Török Sophie eredeti neve. Hogy hol volt Végh György illegális antikváriuma az '50-es, '60-as években, és milyen zarándoklatról írt kis könyvet Dsida Jenő. Hogy milyen betegségben szenvedett öregkorában Arany János, és melyik francia író látogatta meg a nagybeteg Kosztolányi Dezsőt a Szent János Kórházban. Hogy hol írta a Fehér virágot Kormos István, és melyik magyar költő tanított néhány évig a körmendi gimnáziumban. Hogy melyik regényét égette el Móricz Zsigmond, és melyik magyar író alkotta a homoszexuális szót. Hogy ki az a magyar költő, aki verset írt a gyönyörű román fátákról, és melyik költő nevezte következetesen donnáknak a Lukács fürdő teraszán a hosszú combú lányokat. Hogy milyen nyelven írta Rákóczi az Emlékiratait és milyen nyelven a Vallomásokat. És tudja, melyik város kapuját díszíti Jókai regényében a három márványfej, és tudja, hogy mi a címe Somlyó Zoltán két majdnem-pornográf versesfüzetének, amelyeket csak sous le manteau lehetett terjeszteni."

 

(Ha valakinek, hát neki tudnia kell a választ Kinga kérdésére. Őt kérdeztem hát.  De nem jön válasz. Valószínűleg nincs több a meglévőkön kívül. Mert amit Lakatos András nem tud, az nincs.)
A könyv gyönyörű, borítóján a Ferenczy-képpel (bár a   papír, amelyre nyomta a gyomai Dürer Nyomda, lehetne szebb is). Belül pedig emlékidézés. A hatvanas évek második feléből, amikor a Szépirodalmi Könyvkiadóban Réz Pál lektori szobájába, ahol éppen Vas István eregeti a szivarfüstöt,  beugrik Kormos István az egy szinttel lejjebb működő Móra Kiadóból, benéz Zelk és a Ki ölte meg Kennedyt? című slágert dudorássza. A hetvenes évekből, amikor Szerb Klári rendezi sajtó alá a Brazíliából postán érkező sajtcédulákból Lénard Sándor Völgy a világ végén című esszéregényét, és ugyancsak a hetvenes évekből,a hetvenes évek végéről, amikor a Gondolat Kiadóból eltávolított "feketeseggű" Radnóti Sándor az OSZK-ban szerkesztett Új Könyvek című folyóiratba írja a könyvismertetőket.

Az írások szerzői között Kenedi János, Kőszeg Ferenc, Dalos György, Bertók László, Kukorelly Endre, Spiró György, Várady Szabolcs, Kis János, Gyurgyák János... A huszonkettek, akik azt kutatják (és most Murányi Gábort idézem a Könyvhét júliusi számából), hogy az a férfiú, aki életről és irodalomról, tudományról, művészetről és emberi kapcsolatokról, a lélekről és a hatalomról úgy és annyit tud, mint Lakatos, nos az miért vonult vissza, miért képezte át magát "olvasó kritikusból kritikus olvasóvá", miért nem lett mondjuk egy Nyugatot alapító Osvát Ernő... miért bénította meg saját igényessége. És a válasz, a huszonkettek véleménye szerint, Murányi Gábor megfogalmazásában: igen, vannak olyan emberek - még ha előfordulásuk a fehér hollóéval vetekszik is - akik "az eleven kommunikációban, a tudásukat feltáró szellemi dialógus személyességében, baráti intimitásában tudják kibontakoztatni jellemüket, tehetségüket", s Lakatos ilyen rendkívüli csodabogár.


(Osiris Kiadó - Országos Széchényi Könyvtár
Budapest,2009
Szerkesztette: Fogarassy Miklós)


írta: KapitányG, 2009. augusztus 30. - címkék: és kategóriák: Olvasónapló - 4 komment

Papp Iván képeit

ajánlgattam itt majdnem pontosan egy évvel ezelőtt - akkor Balatonalmádiba kellett volna menni értük, most viszont Budapesten láthatók a művei.
Az Életműtöredék című kiállítás szeptember 4-én nyílik a Kolta Galériában (Budapest, V.Ferenciek tere 7-8. III. lépcsőház, II. emelet.) Megtekinthető október 2-ig, munkanapokon, 10-17 óra között.

írta: KapitányG, 2009. augusztus 29. - címkék: ajánló, Papp Iván és kategóriák: Jegyzetlapok - még nincsenek kommentek

Kínoztam magam kicsit

tegnap este a Cseh Tamás filmmel (Duna TV) - kínzás azért, mert tudod, most temették el, és mégis látod: ül, jár, beszél, mosolyog, nevet, énekel... mintha, pedig nem.
Kegyetlen valami a film (a hang is, akkor gondoltam először erre, amikor Básti meghalt, és a rádióban egész Básti-felvételeket játszottak be, meg persze, a következő napokban is, szóval akkor az jutott eszembe, istenem, milyen érzés lehet a feleségének meg a gyerekeinek, ha hallják) - aztán, ahogy múlik az idő, azt mondod: milyen nagyszerű dolog a film meg a hangfelvétel, hogy megőrizte, megőrzi.
De tegnap kegyetlen volt látni, így is, minden személyes kapcsolat nélkül. Ezt a "volt, nincs"-et akkor is nehéz megemészteni, ha nem vagy közvetlenül érintett, ha nem kell feltenned a kérdést, hogy "hogyan tovább nélküle".

(Próbálom megemészteni.
Gyász? sajnálat? - hisz önző az ember, és saját magát sajnálja. A jövőjét. Meg a múltját. A mulasztásait...
Aki elment, azt nem kell sajnálni. Vagy ha kell, akkor azért, hogy megszenvedte.
Lénardot olvasom, ezt:
"Könnyű homokóráját nagy teherre váltja a Halál: gondjaidat ő viszi tovább! Fájdalmaidnak nem te vagy többé gazdája! Egy életen keresztül mart a hálátlanság, de nem téged mar tovább. Sebeid már nem neked fájnak. Zöldülő fák gyökerei szívják ki agyadból a sértéseket, melyek ott ércbe vésve álltak. Eltűnéseddel sok - ugye, nagyon sok? - fájdalom tűnik el a világból!"

Nem sajnálni kell: emlékezni kell rá, őrizni magunkban.)

Jó hogy itt volt.
Cseh Tamás dalai velünk maradnak.

írta: KapitányG, 2009. augusztus 28. - címkék: Cseh Tamás és kategóriák: Jegyzetlapok - 2 komment

William Styron: Házam lángra gyullad

(Nem könyvajánlót akarok írni, nem is valamiféle "rendes" olvasónaplót - inkább csak amolyan emlékeztetőt magamnak: ezt olvastam.)

Hosszú ideje készültem újraolvasni. Ifjúkorom egyik legnagyobb olvasmányélménye volt, tudnom kellett hát, tényleg olyan-e, vagy csak én láttam olyannak.
Tényleg olyan. Ugyanúgy egy ültő helyemben, egy szuszra olvastam végig - csak akkor álltam meg, amikor mindössze másfél oldal volt hátra a könyvből (meg az Epilóg). Akkor, amikor Luigi leveszi a bilincset.
Annak idején - közel negyven éve - talán könnyebben, magától értetődőbben "mentettem fel"  (nem jogilag, nem etikailag, hanem "történelmileg" - ahogy Hermann István fogalmazta meg az 1966-os kiadáshoz írt elő- vagy utószavában) Cass-t. Most azon gondolkodom, a nyomor, az elkeseredettség, a kiszolgáltatottság, a megalázás milyen foka az, ami érthetővé teszi akár a gyilkosságot is. A nyomor, az elkeseredettség milyen foka az, amikor az ember már nem tud nem belemenni a játékba.
Annyi mindent láttam már azóta...

Újra kéne olvasnom a Nat Turner-t is. Változhat a véleményem, de most mindenképpen azt mondom, hogy Styron legjobb regénye a Házam lángra gyullad.

(Magyar Könyvklub, 2000 - Bartos Tibor
Set this house on fire, New York, Random House, 1959)


írta: KapitányG, 2009. augusztus 26. - címkék: Styron és kategóriák: Olvasónapló - még nincsenek kommentek

Hétfő délután még

- szokásomhoz híven - megcsodáltam a kirakatban látható meg az üzlet elé kirakott virágokat. Lehet, figyelmetlen voltam, és már akkor észrevehettem volna a pakolás nyomait. De nem vettem észre, így aztán tegnap megdöbbenve néztem a nagy ürességet az üveg mögött.
Az ajtón cédula: "Elköltöztünk a Daubner cukrászda mellé, a Szépvölgyi útra". meg egy másik: "Hiányozni fog a sok kedves arc."
Az ősidőkből édességboltra emlékszem itt a Keleti Károly utca és a Fényes Elek utca sarkán. Aztán egyszer csak használtruha-bolttá változott. Tán már tíz éve is van, hogy virágbolt lett, az biztos, hogy 2001 nyarán itt vásároltam az augusztusi Zsuzsanna-napra csokrot.
Nem jártam túlságosan sűrűn a boltba, pár névnap, karácsonyra fenyőgally, koratavaszi nárciszcsokor, ilyesmi. És közben volt három év kihagyás, az Andor utcai évek. De ha olyankor mentem el a bolt előtt - és majd minden nap olyankor mentem el -, amikor záráshoz készülődve rakodták befelé a cserepeket, kaspókat, vagy mosták a járdát, mindig rám köszöntek a lányok.
Az olyan virágosokat szeretem, ahol nem muszáj megmondani, mit akarok, elég annyi, kinek szánom, fiatalnak-e vagy idősebbnek, és milyen alkalomra - és olyan lesz a csokor, hogy tökéletesebbet nem is álmodhattam volna.
Ez ilyen virágbolt volt.
Pedig, sajnos, képtelenség innen a Szépvölgyi útra menni Erzsébet- meg Katalin napi virágért...

írta: KapitányG, 2009. augusztus 26. - címkék: és kategóriák: Jegyzetlapok - 3 komment

Két részlet a Macskakő-ből

Folyton attól féltelek, hogy nem tanulsz meg dolgozni, és keserves vonszolódás lesz az életed.
Egy büfében vártad az eredményt, az egykori Nicoletti kávéházzal szemben, az Oktogonon, te sem tudod másképp hívni a Nyolcszög-teret. Visszavettek egy próbára még, mehetsz. Az első kemény téli nap volt, korán jött, ilyennel még nem találkoztál a tizenkét éved alatt, és a leginkább erről akarok itt beszélni. Betámított az utcáról egy koldusasszony, őróla.
Minden egyes végtagján külön nejlonzacskóba csavarva a rongyok a hideg ellen, rossz hordóteste közepén madzag kötötte át a télikabátot, nejloncsík felett. Megállt a hátunk mögött, szótlanul. A festett platinahajú pincérlány átszólt a festett koromfeketének:
- Itt a mamuska. - És akkor ezek ketten egy meleg perccel ajándékoztak meg bennünket. Ők, az otthonunk legfrissebb idegenné válásának, a hotdogárus-világnak ezek a kifejlett példányai. Mintha megünnepelnék, hogy visszavettek téged. A fekete leszelt egy kiadós karaj kenyeret. Megsütött a gépén egy nagy szelet húst. A kenyeret meglocsolta bőven a levével, rárakta a sültet, és egy tiszta tányéron odaadta a nejlon néninek. Nem lökte. A néni elvette, nekilátott hang nélkül. Tudom, nem otthonról hozta a pincérlány, mi fizetjük ki. És mégis: ezt a szeletet nem viszi haza.
Fagylaltoztál, az évszak, e merő külsőség nem szokott az ilyesmiben meggátolni. Háttal ültél a teremnek, közvetítettem halkan.
Bevezették: naponta lopnak az öregasszonynak egy szelet húst és tányéron elébe teszik. Szokásjoggá lett. A többi szelet, az nem érdekel.
Akkor még nem volt vége. Mentünk el, és azt láttuk a fagyos estében, hogy a mamuska egy szabad lámpás várakozó taxiban kucorog az állomáson. Valamelyest lehúzódott az első ülésen. A sofőr, helyzetéről a baksisváró és sápszedő új utálatosság e tömény párlata, beeresztette a fűtött kocsiba melegedni, amíg úgysincs utas. Behívta.
Újra kellett értékelnem a folyamatokat, jobban óvakodni eztán a felületes ítéleteimmel. Jóleső meleg bújkált bennem: tévedtem, hülye voltam. Ott rejtőznek a tartalékok a platinahajú pincérlányokban és a borravalóvadász sofőrökben is. S ha a következő elrabolt autóbuszban öntik le az iskolásgyereket benzinnel, akkor a nejlon néni téli estéjére is kell emlékeznünk.Váltakozó irányú az áramlat.
Még sokáig örültünk együtt.

***

...mostantól már helyben olvadunk a századok békés és hódító érkezései nyomán.  Mi és ők, hódítók és meghódoltak, meggyalázottak és erőszaktevők. A mai feltételezések szerint. Ezt a kánaánt szemelik ki maguknak, keverik tovább itthoni kazalok alján meghemperedve lakossággá - tatár, besenyő, kun, szláv, germán, zsidó, örmény, cigány, nyomokban török, görög, román, és francia hugenotta, és ki tudja, ki mindenkihez volt szerencsénk még. Az eredmény mi vagyunk, itt van a génjeinkben, a magyar közigazgatás területén és azon túl körös-körül. Volt szerencséjük. Hozzánk. Láthatod, errefelé nem egyszerű a ragozás. A ragozás, az sosem egyszerű, sehol sem. A gyűlölködés, vér és gyilkolódás legnagyobb része talán nyelvtani renyheségünk miatt van: mi és ők, kész.
Egyszerűvé akarjuk hazudni.

***

Most is el akartam jutni, ha már egyszer Erdélyországban járunk, Imolával nem mehettünk másfele a nagy nyáron, csak ahová elvitt az iskola. Hajnali, rozoga, csúfosan szögletes, agyonzsúfolt autóbuszra szálltunk veled. A keresztútnál állt meg, a mező közepén, falu se közel, se távol. Egy tizenhat éves piros arcú okos lány vezetett el, egy kiscsaj, egy székely cseléd. Tizenöt kilométer az egész, mondta. Rád néztem, de csak legyintettél. Te ne bírnád, a tájfutó? Elmondta addig a kislány: a falu ma is egy nyelvű, aki beköltözött három regáti család, azok is református hitet vettek föl és elmagyarosodtak. Románul csak a rendőr ért.
Megettük, amit hoztunk, jártunk, néztük a falu két utcáját. A sekrestyés felesége behívott a kis házuk ordító tiszta szegénységébe. Asztal, szék, padka otthon faragott darab mind, az apró ablak alatt a tűzhely, a falon rézedények, cseréptányérok, lavor. A szoba s egyben a lakás és ház túlsó végén a hitvesi ágy, lábánál keresztben a másik a három gyereknek.
A templom. Fehérre meszelt gerenda falak fejedelmi egyszerűsége. fehér gerenda erkély, rajta a komfirmált évjáratok hímzett emlék terítői. A szertartás egyszerű, ostromlott közösség világi gyülekezete: mit kell tenni a gyerekekért, az iskoláért, a templomért. Mik a költségek. A lányok hímes vasárnapi viselete rózsaszín meg világoskék polietilén szálból készült, fém és üveg csillag díszekkel. A tiszteletes azt mondta: lej, és akkor tudtam, hogy hol vagyunk.
Búcsú a várostól. A Téren ez idén senki nem hallgatta a budapesti rádiót, régi kis palotáinak ablakai bedeszkázva, mintha a Török Buda költözött volna ide, még elkapkodott első állapotában. Mostanra nem hívták Tordai útnak a Tordai utat és Farkas utcának a Farkas utcát. A szabad ég alatt nem hallottam magyar szót. Minthogyha csak a nagy nyár óta bútorszállító autókba rakták volna a város lakóit, s velük az anyanyelvüket. Miközben, végül, titkon és kimondatlan mindenki értett magyarul, ha őslakó a városban, ha betelepített, ki eltanulta. Ezért a közös bűnükért ítélték halálra a teret, a régi házakat.
Búcsú a hivatalos országtól. A taxisofőr a magyar beszédünk hallatán olyan reménytelen papírrongyokat adott vissza, amilyen állapotú pénzzel én még nem találkoztam a világon. Oda sem adhatjuk senkinek, aki utazik. A vágányfejeknél álló vasutastól megkérdeztem, hogy honnan megy a budapesti vonat. Végignézett, mint a hernyót, és odavetett valamit. Benne volt a szó: román. Bizonyára azt mondta, hogy beszéljek az ő nyelvén, ott azt szokás mondani és már régen nem botrány. Mondtam, hogy sajnálom, uram, de nem bírom a nyelvet. Higgye el. Tudok makacs lenni. Helyi polgár ilyet mondani nem merne. Magyarul és undorral lökte oda, hogy második vágány. A vonat az elsőről ment.

Hazafelé, amíg én albán konyakot ittam a kétszersülthöz, és te a télikabátomban kucorogtál, rájuk gondoltam.
Az utolsó reggelen elmentünk a piacra, piacot mindenhol látni kell, ha utazol. Meg tizenkét óra vonatozás várt, ennivalót akartunk szerezni. Mintha egy másik ország. A parasztasszonyok magyarul beszéltek a vevőikkel, többnyire. Egy bódénál gomolyatúrót mértek kendőből, háromszoros áron. Beálltunk a sorba. Hamarosan már mögöttünk lesték az izgatott emberek, hogy vajon jut-e még. Akkor azt mondtad, hogy ne vegyünk túrót. Holnap besétálunk a boltba, otthon, és vásárolhatunk. Elszégyelltem magam, hogy ez nekem nem jutott eszembe. Örültem, hogy te gondoltál rá.
Rájuk, akik nem utazhatnak el és nem sétálhatnak be a boltba vásárolni. Péterre, ha egy egész éjszakán át tartó kihallgatás után egyszercsak megelégeli. Kóborol összetört arccal a reggeli utcákon. Úgy dönt, hogy nem fogják otthon találni, amikor legközelebb értejönnek - és beleveti magát az erdőbe. Arrafelé, ahol felakasztva találták a magyar papot, aki túl sokat prédikált. Mindjárt első éjszaka kitöri a lábát, úgy biceg tovább, egyre mélyebben a rengetegben, talán azon az úton, ahol a Vasember botorkált egykor, míg felszedte a Sastaras vajda cigánytörzse. Él magvakon, bogyón, kővel ütött mókuson, zöld málnán, s egy nap a bokor túlsó oldaláról medve néz az arcába békésen, majd lomposan elbandukol. Haraszttal takarózik éjszaka. Vonszolja mackó termetét a lógó városi pantallóban, lecsúszott zoknija fölött kivillan a fehér, kövérkés bőre, visszahúzza az aljnövényzet, míg egy nap kevésbé gyötri már a sebesült lába. Néz fel a fák közözött bekukkantó magas égre, és szabad.
Orsolyára, ahogy utánunk tekintett utoljára a kapuból. Nagyon szép nő, félénk, szemüveges, szerény és lágy. Gyermek arcát sötét árnyékolás járja át, határőrvidéki sűrű fekete emberek nemzedékei néznek ki mögüle. Azt mondta a búcsúzó tekintete: nem tudja, hogy mi lesz velük, a biztonságos börtönben marad-e Zoltán, vagy kiengedik valami új ármánnyal, megmarad-e a család otthon, ahol az isten napja rájuk sütött és ismerik a járda szélén kinövő gazt is, vagy elvándorolnak a tejjel-mézzel folyó kánaánba, hozzánk. Nevetett rajta. Mindenáron meg akarta ígértetni, hogy eljövünk síelni, az anyja falujába, még ezen a tavaszon. Lelkesen tervezted: jövünk, még április végén, mielőtt a hó elolvad a hegyekben. De hát bármi szánalmas szempontok is ezek az ő hívása mellett: nincs már szabadságom, és téged nem lehet még egyszer elkérni az iskolából. Elmagyarázta, merre menjünk vissza a szállodához, és integetett utánunk az estében.
Itthon a Fráternak végül eltűrték a mondatát: Megvolt még Magyarország. A környező népek árján át hazafelé vonatozó utazónk hitetlenkedő megvilágosodását fejezte ki. Közben, úgy látszik, bizonyítania sikerült, hogy így igaz: megvolt. Megvan, tanúsítom. 


írta: KapitányG, 2009. augusztus 25. - címkék: Lengyel Péter és kategóriák: Ex libris - 1 komment

Nem nyári zápor volt

- szürke, őszi eső.
Mondom, régóta mondom: figyelmeztetni szokott ilyenkor, augusztus végén. Most sem mulasztotta el.
Elmúlt hát ez a nyár is.
A vadgesztenyefákról szót se szólok. De itt a ház előtt a hársfa lombja már tele van sárga folttal, és az eperfán is megjelentek az első sárga levelek.
Ehhez találtam egy cikket ma a Hírkeresővel. Bővebben itt.

írta: KapitányG, 2009. augusztus 23. - címkék: és kategóriák: Jegyzetlapok - 16 komment

Lengyel Péter: Macskakő

(Nem könyvajánlót akarok írni, nem is valamiféle "rendes" olvasónaplót - inkább csak amolyan emlékeztetőt magamnak: ezt olvastam.)

Hát igen, hatalmas a lemaradásom. Évekkel később olvasom az "újakat". Amikor már egyáltalán nem újak. Ez is már több mint két évtizedes, mások réges-régen, én meg csak most.
De: - ahogy mondani szokás - ez van...
Aki a könyvről akar olvasni, annak ezt ajánlom, meg ezt.
Én meg csak idézgetek belőle...

Aztán megint ott álltunk a mozgólépcsőn. Itt kérdezted egyszer rég, hogy hogyan történt. Nagyapóról.
Megnéztük azt is, idővel, hogy mi lesz belőle.
A soron következő kérdés: mikortól?
Egyáltalán: kiben volna annyi eszeveszett vakmerőség, hogy azt mondja: eddig s eddig kell  előrekanalazni az időben ahhoz, hogy a történetek kezdetét megleljük?
Hogy megtudd, ami rád tartozik, és mégis, az emberi erőfeszítés határain belül maradjunk. (Már ameddig eljutunk - mert azt nem mondta senki, hogy a történetnek valahol egyszerre csak vége van, elvágható, mint a spárga, és az utána következő ezredmásodpercben és a következő armströngön a semmi jön.
Egy lehetőség a kezdésre mégiscsak hitelesnek látszik, így magasból: ha el tudnánk kezdeni minden történésnek az elején.
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy amit felfogunk, az az egész világ.

***

Nem kellene egyebet tenni, mint az ékszerészék leltárhiányának végösszegét - a Kő és a kisebb ékszerek, a sorsjáték papírok és készpénz értékét - elosztani harmincezerrel*, s az eredmény megmutatná, hány gazembert kell összefogdosni. Logikus és egyszerű művelet. Csak az a bibi, hogy az összeadás eredménye kis híján kettő millió forint. A tiszta logika szerint - hetven darab betörő.

***

A nyelv - hát nem tudom, nekem még sosem volt más anyanyelvem. Hétszáz év rárakódott írásbelisége után az a nyelv. S az euro-amerikai kultúrák (az úgynevezett fehér ember) olyik nagy nyelvének ismeretében - boldog vagyok a magunkéval, a képei kristály tisztaságával, egyértelmű férfiasságával, a hangzása keménységével, argója fiús pimaszságával, árnyalataival, melyek tölgyfák lombremegését idézik, anyásan lágy meleg dallamával.

***

Dajkáék Zimonyban, ahol a legmelegebbet mérték országszerte a téglás eset napján (Új-Belgrád neked), Nándorfehérvárral  átellenben. Megszállnak két napra, s kapcsolatba lépnek helyi kartársaikkal. (Nándorfehérvár, Szerbország fő- és székvárosa. Szerbül Belgrád, törökül Dar ul Dzsihád - a Szent Háború városa. Ellenünk. Végbástya a török ellen, nekünk. Ezen a közép-európai tájon minden etnikai egység azt tudja magáról, hogy ők tartottak gátat a testükből a török elé, s mentették meg Európát attól, hogy mecsetben imádkozzon és fátyolban járjanak a nők. Bizonnyal mind igaz is. Mégis: amikor naponta délben a Tűzföldtől a Lappföldig megszólalnak a harangok, az annak emlékére hálaadás,amikor Hunyadi és Kapisztrán János itt visszaverte őket, azért hívják úgy San Juan de Capistro városkát Dél-Kaliforniában. S meg lehet nézni a térképet: hol voltunk, s nem vagyunk ma a Medencében. Menetrendje lett: irtás, betelepítés, elcsatolás.Tény. Ki tartsa számon, ha mi nem.)

***

Minden életben, amely megérdemli ezt a nevet, vannak pillanatok, amikor az embernek gondolkodás nélül meg kell válnia a tárgyaitól... Nem árt, ha megbarátkozol a gondolatával te is. És ha úgy éreznéd majd, hogy a könyveid nem tárgyak, akkor acélozd meg magadat. Csak az embert nem lehet pótolni.

*Ehhez muszáj némi magyarázat. Dajka azért osztana harmincezerrel, mert pontosan ennyit találtak a három elfogott kasszafúró mindegyikénél.

És muszáj még két részletet leírnom a könyvből. Nem ide, itt már túl hosszú lenne. Majd külön, Ex libris-ként.


(Európa, 1994)

 


írta: KapitányG, 2009. augusztus 23. - címkék: Lengyel Péter és kategóriák: Olvasónapló - 2 komment

Igy néz ki most

a ház, ahol negyven évig éltem.

Nem, egyáltalán nem hiányzott nekem ez a kép. Úgy gondoltam, soha többé nem akarom látni, soha többé nem akarok visszamenni, még annyira se, hogy elmenjek előtte az utca túloldalán, épp elég volt álmomban visszalopózni (hányszor, de hányszor... most már egy ideje nem, és remélem, hogy ettől a képtől sem jönnek vissza azok az álmok).
Amikor nem egészen tizenöt évvel ezelőtt eljöttem onnan, nem ilyen volt. Még a színe sem. Őzbarna. (Van ilyen szín egyáltalán?) Nem volt esőtető a bejárati ajtó előtt, a kertben nem autó állt, hanem a japánbirs-bokrok. Az új tulajdonosnak (nem a mostaninak, hanem az utánunk következőnek) első dolga volt kiirtani mindent a ház körül, ami fa vagy bokor. Hogy időközben újra gazdát cserélt, azt csak hallomásból tudom (mert olykor találkozom ottaniakkal, és mondják, kéretlenül-kérdezetlenül is mondják), a letarolt kertet még láttam. Az almafa helyét. 
Ez itt, a kép baloldalán, a szomszédból áthajló orgona. Mindig áthajlott.
És nem volt kocsibeálló sem, új a cicomás nagykapu, gondolom, nem kaptak másmilyet. Viszont fehér. A kerítés is. Mint régen.

Mondom, nem hiányzott a kép. De ha már kaptam, hát ideteszem. Nem bánom, hogy életlen és fakó.
Kocsiból fényképezték, direkt nekem.



írta: KapitányG, 2009. augusztus 22. - címkék: és kategóriák: Jegyzetlapok - 13 komment

Móra Ferenc: A vadember és családja

(Nem könyvajánlót akarok írni, nem is valamiféle "rendes" olvasónaplót - inkább csak amolyan emlékeztetőt magamnak: ezt olvastam.)

Kisiskolás koromban három könyvem volt Móra Ferenctől: A Dióbél királyfi és a Kincskereső kisködmön (egy kötetben),  a Csilicsala Csalavári Csalavér és a Királyasszony macskái, utóbbi kettő (ha igaz) Reich Károly rajzaival, valami - szerintem legalábbis - csodálatos vászonkötésben. Olyanban, mint ez a Dióbél királyfi, itt baloldalt - a képet az antikvárium.hu-ról loptam, le is mentettem magamnak, így, ha eladják, és eltűnik a kép a kínálatból, innen nem fog hiányozni.
A Dióbél királyfim nem ebből a sorozatból való, hanem korábbi, 1955-ös kiadás, loptam erről is képet, ugyanonnan, ahonnan a másikat, bár akár le is fényképezhetném, ez még megvan, szemben a másik kettővel. Azoknak nyoma veszett. Különösen a Királyasszony macskáit sajnálom, egyedüli példány volt, míg a Csalavérből van másik, újabb (1978-as) kiadás.
Ezekből szerettem meg Mórát.
A Vademberrel jóval később találkoztam. Az én iskoláskoromban sok mindenre rá lehetett szedni a tanárokat, arra meg különösen könnyedén, hogy "olvassunk egy kicsit". Mindig volt valamelyikünknél valami alkalmas könyv, lehetőleg olyan - hosszú mesékkel, később hosszú fejezetekkel -, amivel jól el lehetett húzni az órát, ne maradjon idő a feleltetésre. Nagy sikerem volt például a Bíborszínű virággal, pláne Az istenhegyi székely leánnyal.

És hányszor, de hányszor fordult elő, hogy a tanár maga kezdeményezett!
Összefolynak az évek, a múltkor, amikor régi iskolámban jártam (mármint abban, ami maradt belőle), sehogy sem tudtam rájönni, melyik tanteremben "laktunk" másodikos korunkban - arra viszont határozottan emlékszem, hogy a tanári szobával szemben lévő tanterem volt a miénk hetedikben, és ebben a teremben élveztem végig (sok-sok órán), amit Kató néni (drága Kató néni!) felolvasott nekünk  ifjú Ferenc csínytevéseiből.
Később, felnőttként, sokáig kerestem a könyvet, de nem találtam, se boltban, se könyvtárban. Aztán lemondtam, talán el is feledkeztem róla.
De most összeakadtunk. És nem győzök betelni Mórával, Móra nyelvével, Móra könnyes derűjével, olyan rég látott ismerősökkel, hogy "a Göncöl lefelé fordítja a rúdját"... 
Nem tudom, a nyelvészek és az  irodalomtudósok eszébe jutott-e valaha összeszámolni, mekkora is Móra szókincse, vagy csak Arany Jánost és Jókait érte ez a nagy tisztesség - de azt biztosan tudom, hogy kár, igen nagy kár, hogy a mai gyerekek nem olvasnak Mórát. Állítólag a ma gyermekétől igen távol van Móra, nem tud azonosulni Móra hőseivel - mondják, nem ismeri "azt a fajta szegénységet", hát nem is tudja befogadni. Ráadásul nem is érti, számtalan szó van, aminek nem is érti a jelentését...
Tudom, a mai gyerekek az eperfát sem ismerik...
Pedig, attól tartok, "az a fajta szegénység" még (vagy már, már megint) ma sem teljesen ismeretlen.
És Móra nélkül még kilátástalanabb és reménytelenebb.

(Móra Ferenc: A vadember és családja - Nádihegedű, Szépirodalmi, 1981)


írta: KapitányG, 2009. augusztus 21. - címkék: Móra és kategóriák: Olvasónapló - 4 komment
Régebbiek | Végére »