Zuglói tél - amikor este van

Hold és lámpa


mintha valami parkban


pedig nem park


És ahol se Hold, se lámpa


csak a sötétség

Hóesés
mennyek könnyebbülése
most csöndesebb
az Isten szívverése
zizergő csöndben
alig hallható
a lassú tempó
fehér altató
csicsíja csíja
álom téli álom
csak e lüktetés
mindenütti ágyon
világüröm
hidegéből kinyújtja
meleg kezét
bár jég az ingeujja
amig pulzusán
cinke ringatózik
ujja hegye
vörösbegyével szólít
elsímogat
szörnyeimtől szelíden
e zord Atyából édes Anyaisten

 

(Ágh István: ISTENI ALTATÓ)

 


írta: KapitányG, 2010. február 9. - címkék: és kategóriák: Jegyzetlapok - 1 komment

Egy kutyus

volt nálunk vendégségben tegnap délután, spániel fajtájú (ezért mondom, hogy kutyus), amúgy ismerős, sőt inkább úgy kellene mondanom, hogy rokoni kutyus, találkoztunk már sokszor, de most elképesztett a mutatványával: megevett egy jó vastag, amolyan szárazbablevesbe való sárgarépát, csak úgy, nyersen, hámozatlanul, darabolatlanul. Pedig nem volt kis répa.
Azt mondják, akár egy kilót is megenne egyszerre. Fehérrépát is. Zellert is.
Az utóbbiakat nem próbáltam ki.


írta: KapitányG, 2010. február 8. - címkék: és kategóriák: Jegyzetlapok - 12 komment

Hát megint elkaptam

- pedig legszívesebben elszaladnék az ilyen labdák elől: egy időben annyira sűrűn jöttek, hogy azt gondoltam, soha többé.
Mondhatnám, ezt* most azért mégis, mert Billenő dobta, de nem lenne igaz, mert csupán reflexből... Aztán most nézhetem magam, mit is tudok kezdeni vele.
Pláne, hogy filmes labda. Oly régen leszoktam a moziba járásról, ha meg DVD, az leginkább olyan, mint pl. a Másfélmillió lépés Magyarországon. (Vagy a Lipót, itt is köszönet érte Jinnek és Jangnak.)
Még az a jó, hogy csak egyszerűen: öt filmről. Nem az öt legkedvesebbről, legjobbról, legemlékezetesebbről stb., hanem - minden egyéb jelző nélkül - ötről.
Az elsőről, ami éppen eszembe jut. Aztán meg arról, amelyik az elsőről jut eszembe. És így tovább... Majd kiderül, hova jutok.

Marcel Camus Fekete Orfeusz-a. Régi-régi film, nem emlékszem pontosan, mikor láttam, csak annyi biztos, hogy még általános iskolás koromban, akkor, amikor még - bár magát a mesét ismertem - nem olvastam Orfeusz és Eurüdiké történetét, így hát ez a feldolgozás volt az első találkozás. És az első találkozás - hisz akkoriban még nem volt televízió, nekünk legalábbis nem - az addig legföljebb egy-egy képen látott Rio-val: a várossal, a tájjal, a karnevál forgatagával. A film zenéje pedig nagyszerű. Ennyit találtam belőle.
"Modernizált" antik tragédia volt valamivel később a Phedra is, olyan nevekkel, mint Melina Mercouri, Raf Vallone, Anthony Perkins. Anthony Perkinst nem szerettem különösebben, de meg kell hagyni, nagyon jól illett kamaszos mosolyához (amivel a gyönyörű Ingrid Bergmant is meghódította a Sagan-regényből készült Szereti ön Brahmsot?-ban) a nevelőanyjával szerelembe keveredő fiatalember szerepe. Itt egy jelenet a filmből, talán látszik valamennyire. A rendező Jules Dassin (az indián nyaras Joe Dassin apukája), a zeneszerző Theodorakis. Meg persze Bach, az ő zenéje szól a halálba száguldó autóban.
Raf Vallone-ról eszembe jut a Pillantás a hídról, Theodorakisról viszont a Zorba, Kréta szigete, az a szigorú erkölcsű görög világ, ahol ma is történnek olyan tragédiák, mint amilyenekről az ókori drámaírók írtak. És Anthony Quinn feledhetetlen szirtakija.
Anthony Quinn, istenem, mekkora színész! A párizsi Notre Dame-ban, vagy A nap szerelmesében (és tévéfilmnek készült Öreg halász-ban is, de az más, mert nekem a Spencer Tracy-féle korábbi változat maradt az "igazi"). De mindenekelőtt az Országúton Zampanojaként - a csodálatos Giulietta Masinával. Ha a legkedvesebb, vagy  az általam legnagyobbnak tartott filmeket sorolnám, az Országúton köztük lenne, Fellini pedig a legnagyobb rendezők között.
Hogy mégis legyen valami újabb is: nemrégiben megnéztem a Párizs, szeretlek-et. Szívesen nézem a szkeccsfilmeket, akkor is, ha nem túl sok marad meg belőlük - annak idején, nagy mozijárós korszakomban az olaszok meg a franciák üptre gyártották ezeket a több epizódból álló filmeket, nagy rendezőkkel, óriási színészekkel, most hirtelenjében az egy Cicababák-on kívül mégsem jut eszembe semmi. Ja, meg a Bocaccio '70.
Szóval a Párizs, szeretlek! - azért, mert Párizs. Írják róla, hogy giccs, lehet, mindenesetre vannak benne nagyon jó epizódok, van benne humor, van benne Nick Nolte. De ezt a részt szeretem belőle a legjobban.

Hát ennyit sikerült.
Dobom a labdát Myrtille-nek, ZinczyKának, Bognár Lacinak, Alíznak és Zebrának.

 

* aka MÉM. A játékszabályok: írj öt filmről. Válassz ki néhány bloggert, akinek kíváncsi vagy a véleményére. Linkeld be őket a bejegyzés alján. Hagyj nekik üzenetet a blogjukban.

** aka MÉM. A játékszabályok: írj öt filmről. Válassz ki néhány bloggert, akinek kíváncsi vagy a véleményére. Linkeld be őket a bejegyzés alján. Hagyj nekik üzenetet a blogjukban.

írta: KapitányG, 2010. február 7. - címkék: és kategóriák: Blogjátékok - 21 komment

Éltessen-e...?

Egy hozzászólást olvastam az előbb, muszáj idemásolnom, annyi változtatással, hogy pótolom a hiányzó ékezeteket:

"..mégsem állítható, hogy a gyógyításban bárki kor alapján szelektálna.."
Ez baj, az orvosnak kotelessége lenne szelektálni, aki már leélte az életét és a kezelése irreálisan drága, arra sajnos nem jut, a fiataloknak pedig meg kell adni az esélyt. Mivel a kassza véges, szelektálni kell. Csak nem szabad erről lesütött szemmel beszélni hanem nyíltan kell. Nincs annyi befizetés hogy mindenkire jusson megfelelő módon, akkor pedig szempontok kellene, és mi más lenne az elsődleges ha nem a kor. Ezt az időseknek is el kell fogadniuk.

Íródott 2010. február 3-án, ehhez az újságcikkhez.


írta: KapitányG, 2010. február 4. - címkék: és kategóriák: Jegyzetlapok - 7 komment

Gyertyaszentelő napjára

J.S. Bach: Ich habe genug - Ária a 82. kantátából
És még egy ária, a mezzo-változatból: Schlummert ein, in matten Augen

Vers? Vers is van, régről


írta: KapitányG, 2010. február 2. - címkék: és kategóriák: Jegyzetlapok - 5 komment

Végre, végre

igazi tél lett ez a mostani tél! Itt, a városban is  - legalább egy kis időre.
Ha kinézek az ablakon, csupa-csipke fákat látok, a patakon túl meg havas háztetőket: ez még megmaradt a tegnapi mesevilágból.
Tegnap még az úttest is hófehér volt, lassan, óvatosan jártak rajta az autók meg a nagytestű, lomha trolibuszok, hangjukat, mint valami puha vatta,  elnyelte a hó. Mostanra szürke kása lett belőle, és a ház előtti parkoló is csupa lucskos keréknyom.
Pedig esik most is. Nagyon-nagyon apró pelyhekben, de esik, és megül a fák ágain.
Ez hiányzott a legjobban: a behavazott fák. Meg az, hogy nézhessem, mennyire mások a fények, mennyire tud világítani a hó.
Valószínűleg holnap, amikor bokáig merülök a latyakban,  vagy megfagyott, koszos hókupacokon bukdácsolok-csúszkálok keresztül, pokolba kívánom majd a telet az összes havával, de most azt mondom: hát essen, essen!

...

Közben másnap lett, és február - borzasztó, hogy két napig írok egyetlen bejegyzést. Myrtille-nek mondtam  nemrég: a január volt eddig a leghosszabb hónap, mindig úgy éreztem, soha nem akar vége lenni, most meg, ez az idei január csak rohan, rohan, pedig annyi minden van előttem, amit még januárban el kell végezni.
És mennyi minden maradt mégis befejezetlenül!
Mint ez a poszt is...
Hát marad így. Pedig akartam képeket is, hóembert, egyebeket, de egyelőre még ott vannak a fényképezőgépben meg a telefonban, és esélyük sincs rá, hogy rövid időn belül fölkerüljenek a gépre.

Hogy mégis legyen kép, megmutatom a havasi struccot.

A havasi strucc tulajdonképpen somogyi strucc - Zebra nevezte el havasinak, a képek bizonysága szerint nem ok nélkül. A fotókat is ő csinálta, még akkortájt, amikor én a havasi pintyről írtam: lám, nemcsak havasi pintyünk van, hanem havasi struccunk is.
Szegény, szegény strucc! Nem vendégségbe jött, mint a havasi pinty, hanem a strucctenyésztő-őrület hozta ide, gondolom, már itt kelt ki a tojásból, valószínűleg már a mamája-papája is itt született, tán a nagyszülei is - vajon hány nemzedék kell ahhoz, hogy egy madár ösztöneiben ne őrizze már a sivatagot?
Lehet, neki teljesen természetes, hogy nem forró homokban, hanem a somogyi hóban lépeget...




írta: KapitányG, 2010. február 1. - címkék: és kategóriák: Jegyzetlapok - 11 komment

G. Simenon: Maigret és a Dél Keresztje

(Nem könyvajánlót akarok írni, nem is valamiféle "rendes" olvasónaplót - inkább csak amolyan emlékeztetőt magamnak: ezt olvastam.)


Még egy Maigret. A kikötők, zsilipek, önjáró uszályok, uszályvontatók világa. A Marne és a csatorna.
Idegenebb táj, mint Párizs...
(Szegény "Gondviselés", hiába, csábítóbb volt címnek a Dél Keresztje.)

 

Le charretier de la Providence (1931) - Ertl István fordítása
Park Könyvkiadó, Budapest, 2009


írta: KapitányG, 2010. január 18. - címkék: és kategóriák: Olvasónapló - 7 komment

G. Simenon: Maigret türelmes

(Nem könyvajánlót akarok írni, nem is valamiféle "rendes" olvasónaplót - inkább csak amolyan emlékeztetőt magamnak: ezt olvastam.)

Megint krimi, mégpedig a kedvencemtől.
Kedvencem, mondom, ennek ellenére nem vagyok gyűjtő, bár van jó néhány Maigret-könyvem még a régi Albatrosz- illetve Fekete-könyvek sorozatból. Ezzel a karácsonyra jött Maigret-történettel még nem találkoztam.
Jó volt olvasni. Az átlagos krimi - az átlagosan jó krimi is, mert nem kivétel sem Agatha Christie, sem Chandler, sem Ellery Queen - mindig valahogy művi. Nem az írás köti le az olvasót, hanem a rejtvény, a jól időzített bonyodalmak, az izgalom, a "ki a tettes" kíváncsisága. A Maigret-történetekben nem a "ki az elkövető" a központi kérdés, hanem az, hogy miért és hogyan jutott odáig, hogy elkövesse.
A Simenon-krimi már-már szépirodalom.

La patience de Maigret (1965) - Vargyas Zoltán fordítása
Park Könyvkiadó, Budapest, 2005


írta: KapitányG, 2010. január 17. - címkék: és kategóriák: Olvasónapló - 8 komment

Ferdinandy György: Csak egy nap a világ

(Nem könyvajánlót akarok írni, nem is valamiféle "rendes" olvasónaplót - inkább csak amolyan emlékeztetőt magamnak: ezt olvastam.)

Harminchárom novella, három év termése - ajánlja az író a kötetben szereplő írásokat, aztán Krúdyt idézve pontosít: Tárcák? Novellák? Karcolatok? A műfaj babonája meghalt - mondotta egy bizonyos Krúdy Gyula.

Ősök, déd- és nagyszülők, az egykor hatalmas sashegyi kert, amiből mára csak a lenti, a Vas Gereben utcai keskeny sáv maradt.
Hárman vagyunk testvérek, a kert maradékát három részre osztotta anyánk. Húgom a házat kapta, mi ketten, fiúk, a két parcellát, ami a nagykertből megmaradt. Az egyiket, az enyémet, eladta öcsém. Azt beszélték, hogy a disszidensek ingatlanait ki fogják sajátítani... Társasház épült a naspolya és a japán barack helyén, ormótlan, szürke épület.A másik telken öcsém családi házat épített. Megmenekült két őszibarack és egy mandula. És a szederfa: a matuzsálem, ami már akkor is öreg volt, amikor anyánk született...Húgom telkén áll még egy feketefenyő is, a régi fasorból, amit dédapánk átlósan, a Zólyomi és a Vas Gereben utca közé ültetett...És hát virágoznak még a lila és a fehér - mint mondtuk: dupla  - orgonák, a régi nagydiófa helyén, a házmesterlakás ablaka alatt. Itt, ebben a szuterénben élte le anyám a négy évtizedet, ami a huszadik századból maradt. Ő gondozta a futórózsát, a tavasztól őszig illatfelhőben úszó virágágyásokat. Egy-egy tulipán vagy gyöngyvirág még ma is áttör a kövek közt. Mert húgom lánya városi fiút hozott a házhoz. Azt a fajtát, aki csak azért jön ki a zöldövezetbe, hogy kivágja a fákat és lebetonozza a gyepet...Felnőtt az új nemzedék, megkezdődtek a ráépítések. Először öcsém manzárdlakása, aztán a tetőtér-beépítés, húgomék feje felett. Ez a világ sora, egymásra torlódik az emberiség. Nincs már messze a népsűrűség, amelyben - mint a patkányokon már kimutatták - egymás torkának esnek az emberek.

Régi lányok, szerelmek, feleségek. És barátok, ismerősök a múltból. Azok, akik rég meghaltak, időről időre előbukkannak, és kérdezik: te még élsz?

Nem gondolok a jövőre. Néha, álmomban , előjön a múlt. A kétágú mandulafa kivirágzik. A teniszpálya mellett, ott, ahol a kerti bútor. A mandula ritkás árnyéka alatt...
Ha lehetne egy kívánságom, azt kívánnám, hogy békén hagyjanak. Hagyják tovább írni a penzumomat.
Szóval, ennyi. Lefekszem. Véget ért ez a nap.

Csupa-csupa fájdalmas írás.

Hát csak így - mondja Ferdinandy.


Magyar Napló - Írott Szó Alapítvány, Budapest, 2008

 


írta: KapitányG, 2010. január 16. - címkék: és kategóriák: Olvasónapló - 4 komment

Milyen rég hallottam a nevét!

- csodálkoztam rá Andainál egy Zádor István képeslapra, meg arra, hogy Gyenguska piktor volt, tán jobbak a rajzai, így aztán elkezdtem keresgélni a neten mindenféle Zádor Istvánokat. Hogy miket találtam, arról elképzelhető, hogy írok még, ha egyszer végre több időm lesz, most csak annyit: vajon milyen lehet az a rézkarc, amelyikről azt írják, hogy használt? Mire lehet használni egy rézkarcot?


írta: KapitányG, 2010. január 15. - címkék: és kategóriák: Jegyzetlapok - 7 komment
Régebbiek | Végére »