Várkonyi Judit: A Maestro

(Nem könyvajánlót akarok írni, nem is valamiféle "rendes" olvasónaplót - inkább csak amolyan emlékeztetőt magamnak: ezt olvastam.)

Szeretem Lukács Ervint, korrekt és pontos karmester. Nem "varázsló", nem a temperamentumával nyűgöz le, hanem a zene, a darab iránti végtelen alázatával. Ráadásul régóta tudom róla, hogy az orvosi hivatást hagyta ott a zenéért. Már önmagában ennyi is elég lett volna ahhoz, hogy érdeklődéssel vegyek a kezembe egy róla szóló könyvet - hát még így, hogy máshonnan is "ismerős": öreg barátom, Z. osztálytársa volt az Eötvös gimnáziumban, ő is ott volt azon a bizonyos hatvan éves osztálytalálkozón...

Nem tudom, hány beszélgetés kellett ahhoz, hogy Várkonyi Judit megírhassa ezt a könyvet: Lukács Ervin, akit zárkózott, önmagát soha előtérbe nem helyező embernek mondanak, elmesélte az egész életét, kezdve onnan, hogy a szülei ötévesen beíratták az Andrássy úton működő Fodor-zeneiskolába, egész mostanáig, amikor - ahogy ő maga mondja így - már nagyon kevés van hátra. És a mese közben: fényképek, dokumentumok, történetek tanárokról, pályatársakról és tanítványokról. 

Azzal pedig, amit a latin nyelvről mondott, különösen belopta magát a szívembe:

A latin nemcsak kultúrnyelv, hanem bölcső is, amely számos más nyelvet ringatott. Hosszas tanulmányozása egy életre megsegíti az embert, például a klasszikus latin irodalom - Horatius, Vergilius műveinek - könnyebb megismerésében és feldolgozásában, de támpont a grammatikához is, és ahogy említettem, egy sor más nyelv elsajátításához - hiszen számos ismert latin nyelvtani szabály bukkan fel az újabb ismeretek megszerzésekor. Saját tapasztalatom a latinnal azt bizonyítja, hogy az ember nemcsak attól gazdagodik, hogy többet tud, hanem attól is, hogy egyetlen dolog által, egyszerre több irányba is megnyílhat érdeklődése. 

Bölcs, derűs, rokonszenves ember Lukács Ervin. És azt hiszem, nagy karmester.
Csak maradjon minél tovább...

Európa Könyvkiadó, Budapest, 2009 



írta: KapitányG, 2009. november 15. - címkék: és kategóriák: Olvasónapló - 7 komment

Mindig valamilyen kis dallam

zsongott benne, valamilyen, zongorán vagy más hangszeren játszott zene. Akármivel foglalatoskodott is, akármire gondolt, a zene majd mindig ott volt benne. Brown kisasszonynak, aki náluk lakott, volt egy rádiója a szobájában, s Mick az elmúlt télen minden vasárnap a lépcsőházban ült, s végighallgatta az egész műsort.

Valamikor, még a nolblogos békeidőkben valaki - talán Piribogyó - arról írt, hogyan ismerkedett meg a zenével, hogyan vált az részévé az életének, és kérte, mások is írjanak erről, írják meg, milyen zeneszámokat tartanak fontosnak, miket őriznek régről.
Úgy rémlik, porto volt az egyetlen, aki megírta. Én csak ígértem...
Arról jutott eszembe most, hogy véletlenül ráakadtam két félretett és rég elfelejtett linkre.
Hát most emiatt a két link - három kép - miatt, ha nem is azt, amit akkor írtam volna...

Szóval valahogy úgy, mint McCullers Mickje a Magányos vadász a szívben.
A különbség csak annyi, hogy nekünk volt rádiónk. Annak idején nagyon sokat keresgéltem a neten, hogy megtaláljam, ha a képét nem is, de legalább a típusát - hogy Philips volt, csak annyit tudtam. Tulajdonképpen emiatt maradt el akkor a poszt - mire ráleltem, már rég aktualitását vesztette a téma.
Most igazából csak ennek a rádiónak szeretnék emléket állítani.

Philips 655A, úgy tudom, 1940-1941-ben gyártották ezt a szériát. A hetvenes évek elejéig szolgált...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kisgyerekként sokáig sajnáltam, hogy nincs rajta macskaszem - a jó ég tudja, hol láttam macskaszemes rádiót -, de aztán mindig megvígasztalódtam a skálán olvasható izgalmas nevektől. Beromünster, ez tetszett a legeslegjobban.

 

Hosszú ideig, anyám dúdolásán kívül, az volt a zene, ami a rádióból jött. 

Alighanem klasszikus zene volt, de a kislány ezt jegyezte meg a legkönnyebben. A zeneszerzők között volt egy, akinek a zenéjére a kislány szíve mindig hevesebben kezdett dobogni, valahányszor csak meghallotta. Olyanok voltak néha ezek a dallamok, mint apró, színes kristálycukorkák, máskor pedig olyan édesek és szomorúak, amilyet elképzelni sem lehet.
...
Azon elmélkedett, minek is hívják azt az embert, aki a rádióban a télen hallott zenét szerezte. Megkérdezett egy lányt, akinek volt zongorája, s az megkérdezte a zongoratanárjától. Kiderült, hogy valahol Európában élt az az ember, jó régen, s mondják, hogy fiatal fickó volt, s lám, mégis milyen szép darabokat írt nemcsak zongorára és hegedűre, hanem alighanem dzsesszre és zenekarra is. A kislány legalább hat különféle dallamra emlékezett azokból a darabokból, amelyeket tőle hallott. Volt közöttük, amely gyors ütemű, csengő-bongó volt, egy másik pedig olyan, mint a föld tavaszi illata eső után. De valamennyi elszomorította a kislányt, és egyúttal fel is izgatta.
Eldúdolgatta az egyik dallamot. Egyedül volt a csöndes, üres házban, s egyszerre csak azon kapta magát, hogy a szeme könnybe lábad. Nagyot nyelt, berekedt, nem tudott tovább énekelni. Gyorsan felírta annak az embernek a nevét a névsor elejére: MOTSART.

Én Bach nevét írtam a névsor elejére. És én is megkérdeztem egy lányt, akinek nem volt ugyan zongorája, de tudtam, hogy tanul zongorázni. Arról kérdeztem, miképpen tanulhatnék én is. Aztán beállítottam Öreganyához, első általánosba járó, pöttöm kislány, hogy zongorázni szeretnék.

Mozartot csak később kaptam, Z-től. Beethovent M-től. Orffot és Smetana Moldváját K.M-től, aki padtársam és barátnőm volt négy éven keresztül a gimnáziumban.

Szóval így valahogy...


írta: KapitányG, 2009. november 7. - címkék: és kategóriák: Jegyzetlapok - 28 komment

Lángh Júlia: Egy budai úrilány

(Nem könyvajánlót akarok írni, nem is valamiféle "rendes" olvasónaplót - inkább csak amolyan emlékeztetőt magamnak: ezt olvastam.)

Nagyon kellett már valami másféle az olvashatatlan(ul vastag) puhatestű éjszaka meg a lehangoló Schlink után. Lángh Júlia könyve jó választás volt!
Már a helyszín miatt is - azok az utcák, ahol naponta járok. (Hogy még izgalmasabb legyen, nem sokkal azután, hogy elolvastam a könyvet, rás is éppen a Rózsadomb alján nosztalgiázott.) Lángh Júlia és rás gyerekkora meg a ma közöttről pedig Ágh István írt. De ez csak mellékszál, plusz öröm. Lángh Júlia könyvében a ráismerés volt jó. Messze vagyok a budai úrilányoktól - talán, ha apám nem hal meg oly korán, lettem volna, ha nem is "úrilány", de orvosgyerek, és valószínűleg maradtam volna budai, így meg majdnem-vidéki, jó néhány lépcsőfokkal lejjebb, kishivatalnok anyával és nagyszülőkkel. És mégis: a csak nyáron használt "hidegszoba", a pirított gríz, a titkon hallgatott, recsegő rádióadás, a tojáspor...
Aztán az is jó volt a könyvben, hogy Lángh Júlia nem panaszkodik, hanem sok-sok humorral mesél ezekről az időkről - és a családjáról, de olyan diszkréten, hogy egyetlen név sem, egyetlen konktrét helyszín sem említődik.
Az már puszta véletlen, ha az olvasó Ágh Istvántól egészen pontosan tudja, ki kicsoda, meg hogy melyik az az utca, melyik az a ház...
(Lángh Júlia: Egy budai úrilány
Magvető, Budapest, 2003)

 


írta: KapitányG, 2009. november 5. - címkék: és kategóriák: Olvasónapló - 16 komment

Maga is ott legyen ám!

Gaudilának ígértem - valamikor nagyon régen -  Dobicz Jánosnak ezt a kis elbeszélését.

 

Úgy is kezdhetném talán, mint a mesét: hol volt, hol nem volt. Mert ha elolvassátok ezt az egyszerű kis történetet, biztosan azt fogjátok mondani: ez csak mese. Ilyen gyerekek nem is élnek a világon. Pedig utolsó betűig igaz minden, amit most leírok. Az Alföldön történt, ott, ahol hosszú esztendőkön keresztül dagasztottam az utak sarát, néztem szembe a hóförgeteggel, és gyönyörködtem a délibáb csalfa játékában. Magam is tudom, hogy együgyűek a szavaim, dadognak a mondataim, dehát hol az az ember, aki már eltanulta volna a pacsirták énekét, a szelek zúgását, vagy a hajnali mezők fölött végigsuhanó ébredés zenéjét? Mégis megpróbálom, mert beköszöntött az október, s a földrehajló komor esőfelhők nekem mindig eszembe juttatják ilyenkor azt a feketehajú kislányt, aki sohasem riadt vissza a sártól és a víztől, zimankótól és fergetegtől.

Október volt akkor is, szomorú esős október. tegnap még vidáman ragyogott a nap, kék volt az ég, és minden élő az életnek örült. De ma reggelre elborult az ég. Napnyugat felől kicsiny felhő lopakodott a láthatár aljára, titokban, lesben, mint a tolvajok, s aztán hirtelen óriássá dagadt. Birtokra kelt a virradattal, az új nap reggelével, és dühében, szégyenében, hogy mégsem bírt velük, hullajtani kezdte keserű könnyeit. Előbb csak néhány csepp koppant az ablakon, háztetőn, de később anál jobban megeredt. El is áztak aztán a dűlőutak és gyalogcsapások. Agyig merült bennük a kocsikerék, bokáig a kis cipő és féllábszárig a toldozott-foldozott kiscsizma.

Nagy-nagy bánat ereszkedett a szívemre, amikor erre gondoltam, mert felködlött előttem, hogy milyen is lesz ezen a napon az én iskolám. Imitt-amott lézeng majd benne egy-egy gyerek, azok is árván, ázott verebek módjára gubbaszkodnak a padokban. A többiek otthon maradnak, s csak a száraz kuckóból, padkáról bámulják a kinti, szomorú világot. Persze nem kívánhatom tőlük, hogy eljöjjenek. Három-négy kilométerre lakik minden tanítványom az iskolától.

De milyen is az ember? Nyolc óra előtt csak ott álltam én a tanterem bejáratánál, a lépcsőn, ahonnan legmesszebb lehetett látni. Hátha eljönnek? Hátha meglátom kis csoportjaikat, amint húznak, vonulnak az iskola felé, mint vadludak az esti szürkületkor?

És csakugyan: fent északon elmosódott fekete pontok mozdultak meg a vízfüggöny mögött. Aztán délen, a Tiszapart kopaszodó nyárfái felől is észrevettem őket, s néhány perc múlva minden árokpart, minden gyalogoscsapás benépesült. Éppen úgy, mint más reggeleken. A lányok nagy kendőbe bújtak, a fiúk fején pedig apjuk vagy bátyjuk elnyűtt kalapja szomorkodott. Jó volt az. Széles karimája úgy levezette a vizet, mint valami csatorna.

Fáradtan, csatakosan érkeztek az iskolába, de mégis olyan vidáman zsibongtak be a terembe, mintha csak nyári, vadvirágos réten sétáltak volna idáig. A névsorolvasáskor nem is hiányzott senki, csak Sárosi Juliska, a pöttömnyi negyedik osztályos. Mikor a nevét kimondtam, a hallgatásba beledörmögött a hátulsó padszélső, Nehéz Jancsi hangja:
- Nincs itt. Nem is tud abból a messzeségből eljönni szegény kislány.

Igaza volt Jancsinak. Juliska lakott a legmesszebbre mindnyájuk között. Minden reggel négy kilométert gyalogolt, hogy hat órán keresztül együtt tanulhasson ő is a többi nyolcvannal. Jó időben is hat órakor kelt, és ritka volt az olyan esztendő, amikor csak egy napot is hiányzott volna. Nem bánkódtam hát most, hanem megkezdtük a munkát. Sustorgás, motoszkálás, az iskolaélet mindennapos megszokott zaja töltötte be a termet. A nyolcadikosok algebráztak, a negyedikesek olvastak, az ötödik és a hatodik elemzett, mások verset tanultak, vagy rajzoltak, az elsősök pedig buzgón, teleszájjal olvastak a kezemről:
- A-li, ol-ló, I-li, Li-li...
- Mi baj, Jancsi? - ejtettem le a kezem, mert észrevettem, hogy Nehéz Jancsi mondani akar valamit.
- Valaki topog az előszobában - jelentette felállva a busafejű nagy fiú. Ő legközelebb ült az ajtóhoz, így hát mindent ő vett észre leghamarabb.
- Biztosan a postás - gondoltam magamban, míg az ajtóhoz értem. Kinyitottam. Az előszoba sáros kőkockáin bőrig ázottan ott topogott Sárosi Juliska. fekete szeme riadtan, tanácstalanul nézett rám, míg ajkáról igaz gyöngyszemként peregtek a szavak.
- Tanító bácsi, azért késtem el, mert rossz idő van.

Az én lelkem olyan, mint a hegedű legérzékenyebb húrja, de nem sokat sírtam még életemben. Akkor záporoztak csak könnyeim mindig, amikor egy-egy testvérem, vagy drága jó édesapám koporsóján zörögtek a hantok. Most mégis felnevettem, hangosan, jókedvűen, hogy becsapjam könnyeimet és visszaűzzem őket, nehogy árulóimmá legyenek.
- Nem késtél te Juliska, dehogy is késtél. Mi kezdtük el hamarabb a tanulást, mert a többiek közelebb laknak, és korán itt voltak.

Ó, ha láttátok volna azt a kivirágzó arcocskát, ha hallottátok volna a megkönnyebbülés boldog sóhaját! Gyors kézzel hányta le magáról a nagykendőt, kiskendőt, s már indult volna is be a helyére, amikor észrevettem, hogy egész testében reszket.

- Várjál csak! - fogtam meg a kezét. Aztán beszóltam a terembe: - Kati! Vidd Juliskát a szobámba, fektesd le, és takard be fülig a dunyhával! A ruháját pedig terítsd ki száradni!

Tudom, hogy mosolyogtok, amikor olvassátok. A tanyai iskola tanítója azonban azelőtt nemcsak tanító volt, hanem orvos, édesapa és édesanya is egyszemélyben. Nem tudtam volna nyugodtan dolgozni, ha Juliskát ott tartom az iskolában. 

El is tipegett szegényke Katival, de két óra múlva, éppen, amikor a délelőtt egyetlen szünetére készülődtünk, újra bejött. Leült és tanult, mintha mi sem történt volna.

Elérkezett a két óra, s hazafelé készülődött a kis sereg. Az eső még éppen úgy zuhogott, mint reggel, így hát magam néztem meg, elég szoros-e a kendő, begombolják-e a kabátot. Megálltam a lépcsőn, hogy előttem menjenek el, hogy még egyszer végignézzek rajtuk, mielőtt hosszú útjukra bocsátanám őket.

Az elsősök csipogó serege már a kapunál volt, amikor valaki megfogta a kezem. Juliska állt mellettem. A nagy bátorságtól tűzbe borult az arca, de hangja mégis rábeszélőn, unszolóan csengett:
- Mi eljövünk holnap mindnyájan, de maga is itt legyen ám! Ugye, itt lesz?

Egyet villant huncut szeme, és választ sem várva, kiszaladt a többiek után. Nem hallotta, nem is hallhatta válaszomat, mert azt már csak távolodó alakjának suttogtam:
- Itt leszek Juliska, én is. Egész biztos itt leszek.

Nemsokára elnyelte mindnyájukat a puszta.

Ennyit akartam nektek elmondani. Egyszerű, tanyai kis történet ez, amilyen csak ott születhet a fehérfalú kis házikók között. Nem is érdekes, nem is fordulatos, de nekem mégis ez jut eszembe ilyenkor ősszel, októberben, amikor nagy, haragos fellegek állnak össze, közel a földhöz. Ezért gondolok én ilyenkor Sárosi Juliskára, aki annyira szerette a tanulást, hogy még tanítójának is lelkére kötötte a pontos iskolábajárást.


(Dobicz János: "Maga is ott legyen ám!"
In: Kerek egy esztendő 1956, Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest 1955)

 


írta: KapitányG, 2009. november 1. - címkék: és kategóriák: Ex libris - 4 komment

Requiemek ideje

- megint.

Tegnap kivételesen nem a 11-es busszal mentem a Batthyány tér felé, hanem a négyeshatos villamossal indultam Pest felé. Így láttam meg a plakátot a Margit körúton, az Országúti Ferences Templom kapuján.

Fauré Requiemjéről:

A rekviem szó hallatán valahogy mindig az a Mozart jut eszembe, aki egy rendkívüli optimizmussal telt életművet maga mögött hagyva, immár megtörve a sors csapásaitól, életbölcselettel teli gondolatokkal fekszik a halálos ágyán és diktálja a befejezetlen remekmű Lacrymosáját, benne az emberiség egész fájdalmával. Eddig ez a szó számomra valahogy mindig Mozart modelljét sugallta. Íródhatott akárhány remekbe szabott halotti mise a zeneirodalomban, gondoltam, mégiscsak példa értékű Mozartnak ez a műve. Úgy, ahogyan Bach ismerete nélkül sem komponált egyetlen nagy muzsikus sem, úgy hiszem, hogy a Mozart-rekviem ismerete nélkül sem Verdi, sem Brahms, sem Britten vagy más nem alkothatott volna ebben a műfajban remeket. Most mégis megállnék a felsorolásban, mert egy nevet szándékosan felejtettem ki. Ez a név a Gabriel Fauréé, akit az emberek talán kevésbé ismernek, mint más kortársait. Való igaz, életművét nem a nagy hangok vagy szimfonikus formák jellemzik. Romantikus ugyan, de az ő hangja ennél sokkalta visszafogottabb, talán úgy mondhatnám: emberibb. Egyik legismertebb műve éppen a rekviemje. Ebben már réges-rég nem az emberiség fájdalmáról van szó, nincs benne apokaliptikus mennydörgés, az ítélet és harag napja – dies irae, dies illa –, nem szakítja a mennyboltot az emberiség fejére, mint Mozartnál. Teljesen világossá válik a zenei eszközök révén, hogy itt mindössze egyetlen ember fájdalmáról és együttérzéséről van szó. A halkszavúság nem az egyedüli eszköze Faurénak, harmóniái és hangszerelése szintúgy közvetlenné, szinte barátivá teszik ezt a művet...
Az első hallásra hosszadalmasnak és kontrasztoktól mentesnek tűnő darab valójában nem véletlenül ilyen halk szavú.

Fauré Libera meje nem akar Verdi magasztos, már-már színpadi, oratóriumi méreteket öltő Libera mejével versengeni. Nincs hatalmas fúga, sem itt, sem pedig a Hozsánnában, és a Kyrie is távol marad Mozart Kyriéjének hatalmas kettősfúga-modelljétől. Faurénál mindez ismétlés és bonyolult ellenpontszövevény nélkül, egyetlen hangon, egyszerűen és megismételhetetlen közvetlenséggel szólal meg. Az egyén hangjának a megjelenítése az egyszerű unisono. A meghitt és visszafogott In paradiso valamiféle halvány optimizmust sugall. Utolsó hangjai, akár a darab egésze, nem akarnak hasonlítani egyetlen más rekviem hangjaihoz sem. A Mozart-rekviem üres kvintjei fortissimóban fenyegetően csengenek tova az utolsó ütemben. Fauré hangjai viszont valami velük született természetességgel egyszerűen csöndben elmúlnak, akár az élet végső pillanatai. Az utolsó visszhangok hullámai úgy oltódnak ki a templom márványfalai között, mint ahogyan a sírba leeresztett koporsóra halkan hullanak a kézből leszórt porszemek. A halálnak ez a fajta elfogadása egyfajta békés belenyugvás az elmúlásba, mentesül minden vallásos pátosztól. Vuillermoz muzikológus írja Fauré rekviemjéről: „egy olyan nem vallásos ember munkája ez, aki tiszteli és csodálja mások hitét. Nem szükséges a vallásosság, hogy békésen magadba fordulva elkísérd egy embertársadat utolsó hajlékába." Bár a hit itt nem rendelkezik azzal a meggyőző erővel, mint a klasszikus rekviemben, Fauréban azért mégis él egy halvány reménysugár – ez az angyalok karának fojtott hangján szólal meg az utolsó részben –, a remény, hogy létezik egy jobb világ... a paradicsomban.

(Az ismertetőt Tóth Gábor - az írás születésekor a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia utolsóéves zenepedagógia szakos hallgatója - írta, a Várad című folyóirat 2003/3. számában jelent meg.)

Persze, Mozart is lesz, november 2-án este 6-kor a Belvárosi Főplébániatemplomban, november 8-án pedig a Belvárosi Szent Mihály Templomban.

 


írta: KapitányG, 2009. október 31. - címkék: és kategóriák: Jegyzetlapok - 15 komment

Koranyár

Myrtille verses naplójába

1.

Kis réten ülök, vállig ér a fű
s zizegve ring. Egy lepke kószál.
S zizegve bomlik bánatom, a nap
felé az útról könnyü por száll.

Leül a fű is, fényes szél taszítja,
az égi kékség ráncot vet fölöttem,
apró neszek s apró szöszök repülnek
a fák közt, merre verset írva jöttem.

2.

Szavak érintik arcomat: kökörcsin, -
suttogom, - s te csillogó, te kankalin,
Szent György virága, Péter kulcsa te!
hullámos folt az árok partjain!

S ha elvirítsz, majd jön helyedre más,
törökszegfű jön, apró villanás!

3.

Fölállok és a rét föláll velem.
A szél elült. Egy kankalin kacsint.
Elindulok s a másik oldalon
a hullószirmu törpe körtefák
hirdetik, hogy úgysincs irgalom.

4.

De jön helyükre más. Megyek
és jön helyemre más. Csak ennyi hát?
akárha vékony lába tűnő csillagát
a hóban ittfeledné egy madár... -

Micsoda téli kép e nyárra készülésben!
és szinte pattog ujra már a nyár.

Bokor mozdul s a fúvó napsugáron
egy kismadár megrémült tolla száll.

Radnóti Miklós
1939. június 4.

Jön helyükre más... és jön helyünkre más. Így van rendjén.
Talán ez az örökkévalóság.


írta: KapitányG, 2009. október 25. - címkék: és kategóriák: Radnóti-versnapló - 13 komment

Ilyenkor, október 23-a táján,

amióta csak tehetem - és ez a második október 23-a, hogy tehetem  -, előveszem Bálint B. Andrást. Nem az 1956-os, hanem a húsz évvel ezelőtti október 23-a miatt.
Évekig reménykedtem, fölkerülnek az internetre az ÉS régebbi számai, köztük az 1988. február 26-i lap is. Abban olvastam Bandi Vendégévek című írását, az utolsó oldalon, és - a Beszélő, a Társadalmi Szerződés, Lakitelek dacára - akkor, abból döbbentem rá, hogy itt valami valóban változik.
És reménykedem most is, hogy előbb-utóbb csak felkerülnek. Mert most, így, nem merem idézni. Nyilván szerzői jogi védelem alatt állnak az írásai. Szétnéztem a neten, egyetlen sora sem olvasható.
Idézem inkább Mézes Flórián utószavát abból a kiadványból, amelyben több mint száz másik tárca, esszé és publicisztika mellett a Vendégévek is elérhető.

BBA áhította a demokráciát, hát megkapta. De nem ment vele sokra. Végig nem értette, hogy miért nem értik meg, hogy ő mindenkit és mindent megért. Ő, mint írta, magyar - ha kell, cigány - ha kell, zsidó - ha kell. És liberális és konzervatív és világpolgár és nacionalista, és baloldali és jobboldali, és keresztény és muszlim. Mindenhol vannak értékek. És az embert azok adják, nem az értékek megítélése. Ez azonban, úgy tűnik, a Magyarországon létrejött demokráciában devianciának minősül.
Valahová állni kell. Ezt annó a szocializmusban úgy mondta a párt: senki nem lehet közömbös. Akkor sem, ha nem érti. Nem érteni kell, elvtársak, hanem elfogadni. Ma meg: nem érteni kell, hölgyeim és uraim, hanem ezt támogatni, azt tűrni, amazt viszont elítélni. Annyi változott az állampárt kultúrára, vagyis a gondolatokra alkalmazott három T-jéhez képest - támogatjuk, tűrjük, tagadjuk -, hogy tiltani ugyan nem lehet, elítélni viszont muszáj. A demokráciában mindent szabad gondolni, csak annak sajátos magyar változatában nem vagy demokrata, ha nem azt gondolod, amit én. Miért? Azért.
Szocializmusra vagyunk szocializálva.

(És még egy kicsit tovább is az utószó:

BBA nehéz ember volt a létező szocializmusban és a létező demokráciában egyaránt - közíróként, s magánemberként ugyancsak. Még a halálában is: a rendőrség öngyilkosságot állapított meg - mivel nem találtak idegenkezűségre utaló bizonyítékot -, bár ezzel az értékeléssel sem az állítólagos elkövetés módja, sem az ember nem pászol össze.
Látszat és valóság. Ő maga már nem mesélhette el Egy sétáló feljegyzéseiben: Bálint B. András 1997-ben vizsgálatilag lezáratott.
Élt ezervalahány írást.)

Mégis: egy, csak egyetlen egy mondat a Vendégévek-ből:

Doktor úr, a holnap tegnappá aljasult, a tegnap fényes, mint az örökkévalóság.

 

Bálint B. András: Egy sétáló feljegyzései
Solomnis Kiadó, Budapest, 2007.


írta: KapitányG, 2009. október 24. - címkék: és kategóriák: Jegyzetlapok - még nincsenek kommentek

Majd egyszer, talán

Myrtille Verses naplójába

 

HIMNUSZ A BÉKÉRŐL

Te tünde fény! futó reménység vagy te,
forgó századoknak ritka éke:
zengő szavakkal s egyre lelkesebben
szóltam hozzád könnyüléptü béke!

Szólnék most ujra, merre vagy? hová
tüntél e télből, mely rólad papol
s acélt fen szívek ellen, - ellened!
A szőllőszemben alszik így a bor

ahogy te most mibennünk rejtezel.
Pattanj ki hát! egy régesrégi kép
kisért a dalló szájú boldogokról;
de jaj, tudunk-e énekelni még?

Ó, jöjj el már te szellős március!
most még kemény fagyokkal jő a reggel,
didergő erdők anyja téli nap:
leheld be zúzos fáidat meleggel,

s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk
e háboruk perzselte télben itt,
ahol az ellenállni gyönge lélek
tanulja már az öklök érveit.

Nyarakra gondolunk s hogy erdeink
majd lombosodnak s bennük járni jó,
és kertjeinknek sűrü illatában
fáján akad a hullni kész dió!

s arany napoknak alján pattanó
labdák körül gomolygó gombolyag,
gyereksereg visong; a réteken
zászlós sörényü, csillogó lovak

száguldanak a hulló nap felé!
s fejünk felett surrog és csivog
a fecskefészkektől sötét eresz!
Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz.

Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!

Radnóti Miklós
(1938)

 


írta: KapitányG, 2009. október 23. - címkék: és kategóriák: Radnóti-versnapló - 4 komment

A mécsvirág kinyílik

Myrtille Verses naplójába


A mécsvirág kinyílik
s a húnyó láthatárnak
könyörg a napraforgó;
a tücskök már riszálnak,
odvában dong a dongó
s álmos kedvét a bársony
estében égre írja
egy röppenő pacsirta;
s ott messzebb, kint a réten
a permeteg sötétben
borzong a félreugró
nyulak nyomán a fűszál,
a nyír ezüstös ingben
immár avarban kószál,
s holnap vidékeinken
újból a sárga ősz jár.

Radnóti Miklós
(1943. augusztus 26)

 

Írtam már erről korábban, még áprilisban, amikor megjelentek az első pipacsok a patak partján, és kinyílt a mécsvirág is. Most csak ismétlem:
Épp a napokban méláztam el azon, mennyire nem volt "divat" Radnóti még kisiskolás koromban sem, nem is emlékszem, hogy általános iskolában a "Nem tudhatom"-on kívül tanultuk-e, sőt, említettük-e más költeményét. Voltaképpen nem is tudom megmondani, hol és mikor találkoztam először Radnótival - de hogy ez volt az első verse, amit megismertem, az egészen biztos.


Beleborzong az ember a szépségébe és a tökéletességébe

 


írta: KapitányG, 2009. október 17. - címkék: és kategóriák: Radnóti-versnapló - 9 komment

A lányt fehér kabátban

tőlem két sorral odébb, nagyjából egyharmadnyi lépcsőhosszal feljebb vitte fölfelé a Moszkva téren a mozgólépcső. Féloldalasan állt, hosszú barna haját lobogtatta a huzat, néha hátrafordult - és hangosan énekelt. Hogy mit, nem lehetett érteni, csak dallamtöredékek szálltak lefelé a fejünk fölött.

Mire fölértem, a lány már a lefelé vívő lépcsősornál mutatta a bérletét az ellenőröknek.

Talán nem is utazik, csak jár föl meg le, és énekel.

Meséltem odabent a többieknek, azt mondták, ó, nemcsak a mozgólépcsőn énekel. Találkoztak már vele itt, a Fényes Elek utcában is. Ment, és hangosan énekelt.

Irigylem...

(Olvastam Jangnál: mindenki másképp bolond)


írta: KapitányG, 2009. október 16. - címkék: és kategóriák: Jegyzetlapok - 7 komment
Régebbiek | Végére »